Kortesbeszédek: Karikó, Krausz, Karsai, Szoboszlai vagy Azahriah az Év embere 2023-ban?
Múlt héten elindultak a HVG évzáró díjainak szavazásai, köztük az Év emberéről szóló vokssal. Most következnek a kortesbeszédek a HVG újságíróinak tollából – Ön dönt, ki legyen a győztes!
Idén az a szerencsés helyzet állt elő az Év embere-díj shortlistjének összeállításakor, hogy szinte fej-fej mellett volt az öt jelölt a szerkesztőségi előválasztáson: míg a korábbi években szinte mindig volt egy egyértelmű esélyese a versenynek, 2023-ban mind Karikó Katalin, mind Krausz Ferenc, mind Szoboszlai Dominik, mind Azahriah és mind Karsai Dániel tökéletesen megfelelt a jelölési kritériumnak, amely szerint az Év embere az,
akinek a szakmai és társadalmi teljesítménye hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország és a világ jobb hely legyen, aki politikai szakadékokon felülemelkedve okozott büszkeséget millióknak.
Arról viszont Önnek kell döntenie, végül ki kapja ezt az elismerést – de mielőtt még megtenné, olvassa el a HVG kollégáinak kortesbeszédeit a jelöltek mellett!
Karikó Katalin: Magyarországnak fel kell ismernie, hogy a nőknek nemcsak méhe, hanem agya is van
Vándor Éva írása
Hozzászoktunk/hozzászoktattak minket ahhoz, hogy ha világraszóló magyar sikerben reménykedünk, akkor szemünket mindenekelőtt a sportra vessük, négyévente az olimpiák idején tapadjunk a képernyőkre, és pattanjunk fel a kanapéról, ha felhangzik az „Isten, áldd meg a magyart”. Ezt a keretet olykor szétfeszíti egy-egy Oscar-díj, de a magyar filmipar mai helyzetében már ez a veszély sem fenyeget, tét nélkül nézhetjük, ahogy a kultúra ünnepeli önmagát.
A magyar/magyar kötődésű Nobel-díjak már sokkal absztraktabb hungarikumnak számítanak, és a Nobel-válogatottnak a névsorát feltehetően kevesebben is ismerik, mint azét például, amelyiknek majd a labdarúgó Eb-n kellene visszahozni a magyarok életkedvét. Legfeljebb Szent-Györgyi Albert vagy Kertész Imre nevével vágunk fel, ha bizonygatni kell, mennyire különleges nemzet a magyar.
Karikó Katalin idei Nobel-díját már csak ezért is fontos lenne nemzetileg bekeretezni, és legalább átvitt értelemben kitenni minden olyan falra, amelyet látnak nemcsak azok, akik kutatnak, keresnek, tanulnak, tanítanak és álmodoznak, hanem azok is, akik döntéseket hoznak.
Karikó Katalin életművének minden epizódjából az köszön vissza, hogy mekkora (nemzeti) kincs a tudás, és hogy ennek mennyire nem vagyunk tudatában. Az életrajzából jól kiolvasható, hogy a kíváncsiságtól, a tudásszomjtól induló és a tényleges eredményekhez, áttörésekhez vezető út milyen embertelen akadálypálya, és nemcsak azért, mert a siker nehezen adja magát, hanem azért is, mert ennek a sikernek nagyon sokan állnak az útjában. Talán itt lenne az ideje, hogy az ország megtisztítsa ezeket az utakat.
Akkor talán Karikó Katalin sem Philadelphiában fogadta volna a Nobel-bizottság telefonhívását.
Karikó Katalin Nobel-díja éppen ezért az állhatatosság és a kitartás elismerése is, személyes szinten is hatalmasat lehet meríteni abból az életútból, amely Kisújszállásról Szegedre, majd Philadelphiába, most pedig Stockholmba, a díjátadóra kísérte őt. Nem feladni sokszor a legnehezebb, és ezt látjuk Karikó életének és karrierjének minden fordulójában, de ő megmutatja azt is, hogy meg lehet csinálni, hogy az emberben mindig megvan a belső erő, amit ezekben a lehetetlennek tűnő helyzetekben mozgósítani tud. És szerencsénkre enged is rálátna arra a komoly belső munkára, amelyet nap mint nap elvégzett, és amiből feltehetően sokan fognak erőt meríteni a saját küzdelmeikhez.
Ahogy korábban is írtuk, Karikó Katalin üvegplafonból is annyit tört át, hogy az még a Karmelitáig és a Sándor-palotáig is elhallatszik, az idei Nobel-díj körüli tapsviharban pedig azt is kénytelenek meghallgatni, amit Karikó az oda vezető útról mond. A saját szenvedélye, a családja támogatása és a példaképek inspirációja mellett ugyanis egyértelműen beazonosít két olyan tényezőt, amelynek elengedhetetlen szerepe volt abban, hogy egy kisújszállási kislány, majd egy dolgozó anya áttörést érjen el a munkájában és a kutatásaiban. „A tanárok munkája tette lehetővé, hogy a háború utáni kommunista Magyarország egyik alföldi kisvárosában két munkás gyermeke jobban megértse a világot, hogy aztán a maga módján hozzájáruljon ahhoz, hogy a világ megváltozzon” – írja az életrajzában. Hiába hangosítja fel a Nobel-díj ezt a mondatot, ma a politika még így sem hallja meg, ezért aztán újra meg újra a politikusok fülébe kell kiabálni ezt az idézetet, Karikó Katalin Nobel-díját az egész országnak zászlóra kellene tűznie.
A másik tényező, amellyel szintén adós a magyar kormányzat, az a nők, anyák érdemi támogatása, egy olyan élhető rendszer és hálózat kiépítése, amelyben a gyerekvállalás és adott esetben a Nobel-díj is megugorható – egyszerre.
Karikó Katalinnak azért kell a Nobel-díj után az év embere díjat is megkapnia, mert az ő sikerén keresztül nap mint nap lehet emlékeztetni az országot arra, hogy a tudás hatalom, a kitartó munka életet menthet, és a nőknek nemcsak méhe, hanem agya is van, és Magyarország rengeteget veszít, ha ezt nem ismeri fel, és nem ennek szellemében dönt és cselekszik.
Krausz Ferenc: Egy villanásnyi esély a gyógyulásra
Balogh Csaba írása
Kissé fáradtan és közönyösen ültem a gép előtt azon a kedden, amelyről hittem, mindig is úgy fogok rá emlékezni, hogy „a Karikó Katalin Nobel-díja utáni nap”. Amikor majd nyilván feltűnik egy-két külföldi név a képernyőn. Rövid hír kell a bejelentésről, hosszabb, magyarázós a háttértudományról. Oké.
Ahogy így ültem, néztem az élő közvetítést, és filmbéli klisésen éppen belekortyoltam a kávémba, megjelent a képernyőmön három név. Őszintén szólva a szememnek hittem. Csak az agyamnak nem: a másodperc töredékéig – nem vicc, nem túlzás – megkérdőjeleződött bennem, biztosan magyar név-e az, hogy Ferenc.
Az.
És van itt még néhány magyar kifejezés, amelyeket érdemes most felidézni: rák, szív- és érrendszeri betegségek, diabétesz. Túlságosan is ismerősen csengenek. Túl sok élet vész oda miattuk túl korán.
Az a bizonyos magyar, akinek a neve feltűnt a képernyőmön, Krausz Ferenc, akire nem véletlenül hivatkoznak „az elektronok lesifotósaként”. A konyhanyelvi meghatározásból kiindulva különösebb fizikatudás nélkül is megérthető a lényeg: a magyar Nobel-díjas célja, hogy lehetővé tegye az atomon belül nyüzsgő, az atommag körül keringő negatív töltésű részecskék, az elektronok lefényképezését.
Ez nem egyszerű feladat. Laikusként már-már felfoghatatlanul gyors villanásokkal (ultrarövid záridővel) lehet csak megörökíteni, hogy mi történik éppen az atom belsejében. A problémát az jelenti, hogy amikor – szintén konyhanyelven – „villan a fényképező vakuja”, tehát az elektron fénnyel találkozik, akkor elnyelheti annak energiáját. A többletenergia miatt hirtelen magasabb energiájú elektronpályára ugrik, majd onnan visszakerül a sajátjára. A mozgások a másodperc milliárdod részét jelentő attoszekundumok alatt játszódnak le, ezért nehéz megoldani, hogy a felvételen az elektron egy álltó helyében szerepeljen. Ha nem elég rövid a záridő, akkor a részecske vagy elmosódva – mozgás közben – látszódik a fotón, vagy rajta sem lesz már. Minél rövidebb a felvillanás, annál precízebb és élesebb a kép.
A most Nobel-díjjal elismert módszerek alkalmazásával váltak képessé a fizikusok attoszekundumos fényimpulzusokat használni méréseikben. Nagyon-nagyon leegyszerűsítve: „olyan rövid a vakuzás, hogy az elektronnak még nincs ideje elugrani”.
Ha az ember vérének molekuláit vizsgálják ilyen precízen, képet kaphatnak annak teljes molekulaállományáról. Maga Krausz mondja: ha ez az elváltozás szignifikáns és a betegségre jellemző (amire a nagy számú molekula hozzájárulása ígér garanciát), akkor egy egyszerű vérvételen alapuló teszt lehetővé teheti súlyos krónikus betegségek (rák, szív- és érrendszeri betegségek, diabétesz) korai felismerését, amikor még jó az esély a gyógyulásra.
Ízlelgesse, hogy egykoron komoly esélyt kap a gyógyulásra. Mondjuk egy „villanásnyit”. Ami ugyan csak attoszekundumokban mérhető, de ennyi már éppen elég ahhoz, hogy talán ön, talán családtagjai, talán barátai túléljenek valamit, amibe korábban „szokás volt belehalni”.
A hvg.hu 2021-es szavazásán Karikó Katalin lett az év embere. Abban az évben a javarészt az ő eszességének és kitartásának köszönhetően kifejlesztett mRNS technológia kiszabadította a Covid fogságából világot.
Ezt a szerethető, de esendő világot, amely úgy alakítja életmódját, hogy már csak amiatt is egyre gyakoribb halálok a rák, a szív- és érrendszeri probléma, a cukorbetegség. Az attoszekundumos fizika egy valódi esélyt jelent arra, hogy belátható időn belül ezek fogságából is kiszabaduljunk.
Ezért íródott át bennem 2023. október 3-a, ezért kapott önálló identitást: Krausz Ferenc Nobel-díjának napja.
És ezért legyen ő az év embere.
Szoboszlai Dominik: Liverpoolban és az iskolaudvaron is sztár
Németh Róbert írása
Magyarországnak Détári Lajos óta nem volt a kivételes képességeket kivételes teljesítményre váltó labdarúgósztárja. Tehetséges futballistája volt nem is egy, egyikből sem lett nemzetközileg jegyzett labdarúgó, a közelmúltban talán még a nagyszerű Gera Zoltán jutott ehhez a legközelebb, de ő is csak a Premier League középszintjéig jutott. És ott van a tehetséggel ugyancsak jól ellátott Dzsudzsák Balázs, akinek mahacskalai kalandját valószínűleg sportszakmai könyvekben kellene tanítani, a Hogyan ne baszd el a pályafutásodat tökéletesen-fejezetben. Visszatérve Détári Lajos történetéhez: még ő sem tudta igazán kifutni magát, nála hiányzott még egy lépés felfelé, hogy igazán nagy játékos lehessen egy nagy klubban.
Ha jobban belegondolunk, Puskás Ferenc óta nem volt ilyen konstelláció:
a Száguldó őrnagy óta nem volt olyan játékosunk, aki tehetséges volt, de nagyon, ezt kamatoztatni is tudta, felhajtás volt körülötte, nem csak idehaza, ráadásul egy világszintű klubban lépett volna pályára.
Felhajtás volt annak idején Törőcsik András és Nyilasi Tibor mellett is, sztárok voltak a maguk közegében, de csak helyiértékűek, Magyarországon világsztárok, ahogy mondani szokás (erről persze nem ők tehettek: egy ideális világban a fiatal felnőtt Törőcsik a Juventusban, Nyilasi a Bayern Münchenben játszik).
Szoboszlainál azonban minden összeállt: tehetség, teljesítmény, és azok után, hogy már a Red Bull Leipzig játékosaként is közönségkedvenc volt, a Liverpoolba igazolás után felrobbant a magyar futballközeg, bedurrant a hájp. Szoboszlai nevével ma valószínűleg mindent el lehetne adni: a meztől a kombájnig, a sportcipőtől az étteremig. És nem csak Magyarországon, hanem egyre inkább Magyarország határain túl is. Ráadásul Puskás idejében még nem létezett az a közös, globális kommunikációs tér, ami még egyet emel a Szobo-őrületen.
Egy közösségnek mindig is szüksége volt sztárokra. És akkor ezt az igényt még vastagon alá is húzhatjuk a magyar futballszurkolók közösségének az esetében. Magyarország évtizedekig átokföldje volt a focirajongóknak, néha csurrant-cseppent valami kis nemzetközi klubsiker, pár jó meccs, de semmi extra, ami pedig a nemzeti tizenegyet illeti, 1986 után 30 évig semmi nem sikerült, se európai, sem világszinten. 2016-ban aztán a magyar labdarúgó válogatott kijutott az Európa bajnokságra, és ezt azóta még kétszer sikerült megugrania, másodszor néhány nappal ezelőtt. A magyar focival koránt sincs minden rendben, sőt – ezt a témát most nem nyitnám meg újra, nemrég írtam erről és a válogatott sikerének percepciójáról és politikai összefüggéseiről véleménycikket –, azonban a válogatott sikertörténetnek nevezhető, ide koncentrálódik szinte minden, ami jó a magyar fociban, és ezen a „felületen” a leglátványosabb a magyarok focirajongása.
Nos, ezzel együtt értelmezendő, hogy milyen őrület bontakozott ki Szoboszlai Dominik körül. Amit aztán sokadik hatványra emelt a nyáron az, hogy Szoboszlai Liverpoolba igazolt, ahol remekül kezdett, és még az is belefér, hogy az elmúlt pár mérkőzésen közepesebb teljesítményt nyújtott. Mondjuk ilyen tempó után ez talán nem meglepő. Ami pedig a tempót illeti: Szoboszlai sikertörténete a melóról, a beletett munkáról, és az eltökéltségről is szól.
De vissza a sztárságra: újra van olyan magyar focista, akinek a neve Messiével, Ronaldóéval és másokéval forog akkor is, amikor a gyerekek a játszótéren vagy az iskolaudvaron foci előtt választanak, hogy ki ki akar lenni. És akkor is, amikor karácsony előtt a gyerekek ajándékot választanak, hiszen látjuk, kurrens termék lett a Szoboszlai-mez. Amikor pedig valami különöset csinál, mondjuk pálinkázik és énekel egy meccs után, az – ahogy a popkultúrában az ma történik – azonnal mémesedik és önálló életre kel.
Azahriah: Az egyszemélyes "nagy zenekar"
Balla István írása
Nem volt még olyan a magyar poptörténelemben, hogy egy előadó egymás után háromszor megtöltse a Puskás Arénát (beleértve az elődjét a Népstadiont is). Alig pár olyan zenekar volt, ami - sok-sok éves pályafutás után - egyszer-egyszer nagykoncertet adott itt. Ezeket hívtuk a „nagy” zenekaroknak: Illés, Omega, LGT, Hungária, Neoton. De még ezek esetében is inkább a Sportcsarnok-nagyságrend volt a jellemző. Most pedig itt ez a 21 éves srác, aki self-made man influenszerből lett self-made man popsztár, a robbanásszerű popzenei generációváltás zászlóvivője, leglátványosabb csillaga. Azzal a hullámmal érkezett, amit pár évvel őt megelőzve indított el Krúbi, és amihez más rapperek (Beton.Hofi, Dzsúdló, iiletve hagyományos zenekarként a Carson Coma stb.) is gyorsan csatlakoztak. Akik hirtelen milliós nagyságrendű eléréseket produkáltak a neten, akik egyszer csak megtöltötték a legnagyobb színpadokat, akiket már nem érdekelt semmi korábbi popzenei keretrendszer, nekik mindegy volt, hogy politikailag hogyan értékelik őket, hogy játssza-e őket az állami vagy kereskedelmi média, hogy hívják-e őket államilag dotált eseményekre, hogy mit gondolnak róluk a „nagy öregek”, hogy mit írnak róluk a lapok.
Tavaly ilyenkor még csak – az egyébként már akkor sem kicsi - természetes rajongói tábora tudta, ki az a Baukó Attila, akit influenszerként Paul Street, popzenészként Azahriah néven ismertek. 2022 nyarán aztán egy vidéki fesztiválon félreérthetetlen pózban készített róla és egy rajongó lányról videófelvételt valaki, amitől a bulvármédia is felkapta. Mindez nemhogy nem ártott volna neki, ellenkezőleg: valószínűleg sokan ekkor figyeltek fel rá, és kaptak rá a zenéjére is, mára az egész ország róla beszél.
Zenéjéról azt írtuk korábban, hogy „hatásos és professzionálisan elkészített popzenei keverék, egy jó adag modernizált mulatós zene, egy kis Balkán, egy kis arab vonal (amit, mint mondta, az első - egy arab boltostól vett - mobiltelefonján felejtett dalok inspiráltak), hozzá némi ezekhez illeszthető laza reggae-s íz, a mai fiatal zenefogyasztók körében legnépszerűbb hiphop, mindezek tetejébe jól megjegyezhető popdallamok”. Ami pedig a fazont illeti: Baukó egyfelől igazi szomszédsrác, akivel a fiatalok tudnak azonosulni, de akár a szüleik is. Egyszerre legkisebb királyfi, generációs csúcsmodell, és a kor médiumembere.
Baukó Attila története nemcsak zenei értelemben unikum, ő mintha egyszemélyben bizonyítaná a Z-generációról szóló állításokat. Maga tanult meg mindent – elsősorban a Youtube-ról: a videókészítes, -vágás, -utómunka trükkjeit éppen úgy, mint az angol nyelvet vagy a gitározást. Magasról tesz az ideológiákra, a politikai játszóterekre, az állami intézményekre, egyenesen kimondja, amit gondol. Széles spektrumú, de semmiben sem túlságosan mély az érdeklődése, amely az iskolára, mint információszerzésre totálisan felesleges, muzeális intézményre tekint.
Annyira az internet volt a „tanítója”, hogy miután kilencedik után az osztályfőnöke nyomására gyakorlatilag elüldözték az iskolából, nem is tette le az érettségit. Viszont megosztotta a vlogján ezt az egész történetet, ezzel parázs vitát generálva a követői között, csakúgy, ahogy időnként megosztja a világgal az érzéseit és a dilemmáit is. Ott is és egyre szaporodó interjúiban is kifejezetten érett gondolkodású, a társadalmi kérdések iránt is nyitott, a saját felelősségével is tisztában lévő fiatalember benyomását kelti, akinek megvan a véleménye az iskolai zaklatásokról és az oktatási rendszerről, de beszél a melegek jogairól, és persze az UFO-król, netes kihívásokról és a sorozatgyilkosokról is.
Hogy mennyire új jelenség a magyar popzenében, az abból is kiderül, hogy nemcsak a rajongók tapossák egymást a jegyirodák előtt az Azahriah-belépőkért, hanem a zenészek és más kulturális szereplők, illetve a politikusok közül is feltűnően sokan érezték úgy, hogy valamit mondaniuk kell, gratulálni vagy kritizálni, esetleg felajánlkozni együttműködésre, kinek-kinek ízlése szerint. (Az egyik végleten a czutori „ötlettelen és proli” minősítés, a másikon a xaveri Nobel-díjasokhoz való hasonlítgatás, köztük pedig a például a Quimby gratulációja és bejegyzése, miszerint „elképesztő ez a srác és figyelemre méltó az ő Z generációs self-made sikersztorija”). Nem túl politikus, de néhányszor beszólt a kormánynak, ennek ellenére a Rogán-féle propagandaosztály sem tud mit kezdeni vele: feltűnően elmaradt az ilyen esetekben szokásos karaktergyilkossági kísérlet ellene.
Nem kérdés, hogy az új generáció – élén Azahriah-val - a popzenében teljes átrendeződést hozott, a kérdés az, hogy merre vezet az útja, hogy ez most a csúcs vagy egy hosszabban tartó siker első állomása.
Erre ma nemigen tud senki válaszolni, pont úgy, ahogy húsz éve még elképzelhetetlen volt, hogy botcsinálta YouTube-sztárok lemossák a profi tévéseket nézettségben, népszerűségben, hogy két éve az, hogy az új generációs előadók közül többen Arénát töltsenek meg, vagy pár hónapja az, hogy két magyar is megcélozza azt a színpadot, ahol eddig a Guns N’ Roses- vagy a Red Hot Chili Peppers-kaliberű zenekarok játszottak.
Azariah mindenesetre elárulta már: nemzetközi karrierben gondolkodik.
Karsai Dániel: Aki halálos betegen is bátrabb, mint a hatalom
Serdült Viktória írása
„Bátorak legyetek” – üzente néhány éve a magyaroknak a miniszterelnök közpénzből meggazdagodott barátja, csak arra nem számított, hogy valaki meg is hallja. Miért is tette volna, Magyarországon régóta hiány van bátor és erős emberekből. Így hát annál nagyobbat szólt, amikor végre jelentkezett egy: kerekesszékben, csuklótapaszokkal és fulhames karácsonyi pulóverben.
Nehezen lehetne vitatni, hogy Karsai Dániel ma az egyik legbátrabb ember Magyarországon. Arra, hogy valaki a nyilvánosság elé álljon saját halálos betegségével, beperelje a magyar államot és megfogyatkozott erejét arra használja, hogy falakat bontson, tabut törjön, és kicsivel jobb hellyé tegye ezt az országot, nincs más jelző.
Első találkozásunk után sokat járt a fejemben, mit tennék a helyében. Feláldoznám-e a még kevés megmaradt időmet, energiámat egy ilyen keserves küzdelemre. Harcolni egy személyes ügyért persze teljesen érthető. De vajon megéri-e ezt a nyilvánosság előtt tenni, napról napra romló fizikai állapotban? Érdemes-e utolsó erőkkel nyilvános vitákba beleállni, interjúkat adni, vagy a Parlament folyosóján ülni, miközben szó nélkül sétálnak el mellettem a hatalom képviselői?
Az elmúlt két hónap hamar megválaszolta a kérdésemet.
Nyilván vacak dolog szembenézni a halállal, és senki nem tőlem fogja megtudni, hogy attól, hogy nem beszélünk róla, még nem fogjuk elkerülni. Karsai Dániel azonban nemcsak ezt a tabut bontotta le, hanem úgy ment neki a társadalmat elválasztó falnak a rollátorával, hogy az ellenkező oldalon állók ijedtükben hirtelen beszélgetni kezdtek. A hatalom hiába próbált csendben lapítani, a párbeszédet az átlagemberek indították egy olyan országban, ahol már régen elszoktunk a szabad véleménynyilvánítástól.
Karsai Dániel ráadásul úgy formálja nemes üggyé saját halálát, hogy egy percig sem sajnáltatja magát. Pedig alapvetően lenne jobb dolga is, járhatna például Vasas-meccsekre, Tankcsapda-koncertekre, vagy csak úgy egyszerűen tölthetné az idejét a barátaival és a családjával. Ehelyett személyesen szólal fel az Emberi Jogok Európai Bíróságán, elvállalja a tizedik nyilvános vitát, elmegy a huszadik fárasztó interjúra, kiül a hidegbe a Nemzeti Választási Iroda elé, és asztalhoz ül annak a pártnak a képviselőjével is, amelyiknek a minisztere nemrég jobbulást kívánt neki, és amelyik Kósa Lajost küldi beszélgetőtársnak, de őt is csak négyszemközt. Karsai ezt azért is tudja megtenni, mert
nemcsak önmagáért, a saját emberi méltóságáért küzd, hanem értünk, és, bármilyen kellemetlen ezzel szembenézni, helyettünk is.
Magyarországon a mindenkori hatalomnak és a társadalomnak a rendszerváltás óta több mint harminc éve volt rá, hogy egy olyan országot hozzon létre, ahol senki nem fél elmondani a véleményét, bármelyik oldalon áll is, vagy ahol vitát lehet indítani a szabadságjogokról, és az állam és az egyén felelősségéről. Nem élt vele.
Úgyhogy megteszi most ezt helyettük Karsai Dániel, aki néhány hónap alatt képes volt a mély árkok felett megindítani azt a társadalmi párbeszédet a jogainkról, amire már hosszú évtizedek óta szükségünk volt. Ezzel pedig – ahogy kollégám fogalmazott – harca egyben a rendszerváltás óta eltelt időszak legfontosabb szabadságjogi küzdelme is lett. Magyarországon ugyanis, ahol jelenleg a politikai döntések arról szólnak, hogyan számolják fel az egyéni autonómiát és korlátozzák az önrendelkezést, hajlamosak vagyunk elfelejteni, milyen alapvető dolog is az emberi szabadság, még akkor is, ha az az utolsó lélegzetvételünket jelenti.
Karsai Dániel most ezért harcol, miközben abból is példát mutat, hogyan találjuk meg célunkat és boldogságunkat a legnehezebb pillanatainkban is.
Ennél jobb érv pedig nem is kell ahhoz, hogy ő legyen az Év embere.
Szavazzon az Év emberére itt:
